Chapter Twenty

Amint beléptem abba a nyomorult szobába, Nancy egyből nekem esett. Bevallom egy kicsit szarul esett, mert mindenféle bántó dolgot mondott. De ami azt illeti, ez késztetet gondolkodásra, az ügyben, hogy talán mégsem kéne ekkora taplónak lennem Shannonal…

- Te mit képzelsz magadról? Hogy mered idetolni a képedet azok után, amit tettél?- kiabált rám egyből Nancy.

- Mit is tettem?- vakartam meg a tarkómat miközben zsebre vágtam a másik kezemet.

- Hogy mit? Még meg mered kérdezni?- sétált felém egyre vörösödő arccal és dühös tekintettel.

- Meg! Mert én rohadtul nem csináltam semmit!- flegmáztam.

Erre a válasz egy orbitális pofon volt, ami az arcom jobb felére érkezett. Pont az ellenkezőre, mint amit apától kaptam!

-          Tűnj a szemem elől!- parancsolt rám.

Kérésének eleget téve megpördültem tengelyem körül és az ajtó felé vettem az irányt, miközben azon gondolkodtam, hogy miért van ma mindenkinek ilyen pofozkodós kedve?!

Haza indultam, gyalog! Az út rohadt hosszú volt, de legalább kiszellőzött a fejem. Na meg persze az sem elhanyagolható momentum, hogy életemben először sikerült végig hallgatnom az összes zenémet!- Yee

Több mint másfélóra elteltével megkönnyebbülten dobtam le cipőimet fáradt lábaimról. Első utam a konyhába vezetett, de mivel semmi ehetőt vagy gyorsan elkészíthetőt nem találtam a zsebem mélyén ’rejtőző’ telefonomért nyúltam. Tárcsáztam egy remek éterem számát és rendeltem vacsorát egy főnek!  Míg meg nem jön az étel úgy döntöttem, hogy lemosakszom! Amint átléptem a fürdő küszöbét nemes egyszerűséggel dobáltam le magamról a felesleges textildarabokat. Mikor már teljesen fedetlen volt a testem a tükör előtt vizslattam magam. Úgy ítéltem meg, hogy a testemmel semmi gond, de az arcom.. Arcom annyira nyúzott és fáradt volt, hogy az már nekem is borzasztó volt.  5 perc szüntelen vizsgálat után én és a háziorvosom, Dr. Bieber úgy döntöttünk, hogy 1 hét szigorú pihenést kell eltöltenem. Addig csak ágyban feküdhetek és pihenhetek. További tevékenységek amiket űzhetek az a TV nézés, internethasználat, kajálás meg hasonszőrű megterhelő, nehéz fizikai munkák. Miután közösen megegyeztünk mindenről a zuhany alá léptem és hagytam, hogy a jéghideg vízsugár lehűtsön mindent. A testemet meg a kedélyeket is.

~Másfél, két héttel később:

A szigorú orvosi ítéletet betartva már másfél hete csak kajálni megyek ki a szobámból. A kedvem a 0-s szintet alig üti meg. Mióta ’ágyhoz vagyok kötve’ többször is próbáltam felhívni a „barátaimat” akik, amikor megtudták, hogy nem füvezésről vagy bulizásról lenne szó, rögtön valami ürüggyel lekoptattak. Ez eléggé fájt. Mindezt gondolkodásba fojtottam. Gondolkodtam azon, hogy szükségem van e ilyen barátokra, akik ha baj van sehol sincsenek. Gondolkodtam a viselkedésemen, hogy ha mindent továbbra így folytatok, akkor mindenkit ellökök magamtól, anélkül, hogy esélyt adnék nekik. Meg aztán Shannon is gondolkodtam.. Nem is ismerem ezt a lányt. Nem tett semmi rosszat én még is pokollá tettem az ő életét. Miért? Milyen alapon? Úgy döntöttem beszélnem kell vele és tisztázni minden félreértést, ami köztünk volt. Ezért hát, valamikor 1 héttel ezelőtt egyik éjszaka úgy döntöttem, hogy bemegyek hozzá és megpróbálom megismerni. Első alkalommal ajtaja előtt szobroztam vagy fél órát, mire bemertem lépni. Félénken ugyan, de ágya mellé ültem. Hogy honnan tudtam melyik az ő ágya? Nos, telefonozott és annak a fénye megvilágította arcát pont a felismerhetőségig. Füleibe fülhallgató volt, így észre sem vett engem. Úgy gondoltam, nem szólok vagy jelzek neki, majd észrevesz. Így is lett. Egy véletlen pillanatban fejét balra fordította így tekintetünk találkozott. Szegény annyira megijedt, hogy elejtette a telefonját, amiből így kiesett a fülhallgató és a zene max hangerőn szólt a telefonjából. Először nevettem, de aztán segítettem neki gyorsan kikapcsolni a zenét, nehogy a mellette lévő idős hölgy felébredjen.

- Justin, te mit keresel itt?- kérdezte meglepetten.

- Beszélgetni szeretnék valakivel. - kaptam el tekintetemet övétől.

- Pont velem?- emelte meg egyik szemöldökét.

Ezek után hosszú monológba kezdtem melynek végén –mivel nem tudott felállni- kezeit kitárta, jelezve: öleljem meg. Így is tettem. Ezt követően hajnalig beszélgettünk és úgy éreztem kezdem megismerni őt és talán, egy kicsit én is kezdek megnyílni.

Ezek az esti beszélgetések már 1 hete folytatódnak, és az óta erősebbnek érzem magam. Furcsa, de így van.

Ma azonban Shan –igen, már így hívom!- hazajöhet. Én megyek el érte, mert apáék dolgoznak.

Nem sokkal este 6 előtt beültem fekete Range Roverembe. 10 perc alatt a kórházba értem, majd ott gyorsan vettem a lépcsőfokokat. Ijesztő jó érzés kerítetett hatalmába annak tudatában, hogy láthatom Őt. A mosolyom azonban gyorsan lehervadt, mikor az ajtón belépve sehol sem láttam.

Ijedten hajoltam ki a folyosóra, majd később fel-alá járkáltam.

Nem találom sehol. Talán valami utolsó vizsgálaton van. De akkor hol vannak a cuccai?

Eme gondolatok közül rázott ki telefonom csörgése. Gyorsan magam felé fordítottam a kis elektromos kütyüt, aminek kijelzőjén ez állt: Shan.

-          Hol a picsába vagy?- kaptam fel ingerülten a telefont.

Erre nem érkezett válasz, csak annyit hallottam, hogy autóm motorja felbőg.

-          Ezt meg, hogy az Istenbe?- kérdeztem, miközben elindultam kifelé.

2 perc alatt kiértem, majd az autó felé indultam. Felé indultam, majd beszálltam. Ekkora Shan, már átköltözött az anyós ülésre és lábait felhúzva chipset majszolva várta az indulást.

-          Te kis butus-hajoltam közel hozzá, majd puszit nyomtam hajába.

Utunk az autópálya felé vezetett, mondván az „gyorsabb”. Épp nagyban éneklünk, mikor véletlenül elhagytam azt a lehajtót ahol le kellett volna mennünk. Gondoltam nem nagy baj, hisz a következőnél majd visszafordulunk és minden oké. Shannek nem is szóltam, hisz ő úgy sem ismeri annyira ezeket az utakat.

~15 perccel később:

- Justin! Nem akarok beleszólni, de itt már nagyon a semmibe megyünk, nem? –kérdezte viccelődve.

- Ahj, Shan! Tudom az utat! Oké?- kiabáltam szegény lányra, aki ettől teljesen megszeppent.

Itt abba maradt a kommunikáció, de újabb 10-15 perccel később, amikor már egy erdőben (!!) voltunk,  megszólalt:

-  Jus. Az Isten szerelmére is. Nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy körbe-körbe megyünk!- emelte fel hangját majd felém fordult.

- De, észrevettem!- flegmáztam egy sort, miközben az autó hirtelen rázkódni kezdett.

- Mi van ezzel? Eddig sosem rázott- nézett rám kétségbe esetten Shannon.

- Tudom, de baszd meg ki fog fogyni a benzin ebből a szarból!- ordibáltam, valószínűleg full vörös fejjel, mire Shan megadóan lehajtotta a fejét és pulcsiját kezeire húzta, majd üveges tekintettel meredt kifelé a szélvédőn.

- Nem akartam kiabálni!- simítottam kezére, mire kigyúlt a kis „benzinkút” jel a kocsiban, ami azt jelzi, hogy tankolni kéne. Majd az autó megállt. A semmi közepén.

- Gratulálunk, Justin Bieber!- szólt oda flegmán. – Ezt is megcsináltad! – hangsúlyozta ki az IS szót.

- Várj!- majd elengedtem a kormányt és felé fordultam- Mi az, hogy ezt IS? –hangsúlyoztam ki én is az IS szót.

- A kórházba is miattad kerültem. – fordult az ablak felé.

Meglepődtem. A kórházban, igaz sokat beszéltünk mindenről, de erről, az ügyről, egy szót sem ejtettünk! Azonban úgy éreztem ebből most óriási vita lesz!

A részt Niki :)-nek köszönhetitek meg magatoknak. Szeretném megköszönni a 10E-res nézettséget, ez nagyon sokat jelent. A másik blogomnál erre a mérföldkőre csak sokkal később került sor és, és .. Nem is tudom mit mondjak. KÖSZÖNÖM!♥