Chapter Twenty-One

Szemeim majd kipattantak helyükről mikor kimondta..

-Mi? Miért?- próbáltam érdeklődni sikertelenül..

Nem válaszolt. Már Vagy 10 perce ültem felé fordulva, várva a választ mindhiába.

-Shan !- simítottam végül karjára. – Meddig nem akarsz még hozzám szólni?

Ekkor már végre valami jelet mutatott arról, hogy nem halt meg, itt van az élők sorába. Igaz nem teljesen kielégítőt, de hát azt nem is várhattam.

-Justin- tekintetét még mindig a tájon tartotta- Sajnálom! Én.. Én, csak ideges voltam!-fordult felém, majd megadóan lehunyta szemeit és fejét az ülés támlájának nyomta.

-Semmi baj Shan.. Semmi baj! – halkultam el a mondat végére érve. Hogy miért? Mert nagyon is baj volt. Ilyet nem mond az ember csak úgy. Biztos, csak nem akarja elmondani..

Már vagy 20 perce ülünk szótlanul az autóban. Ja arról el is felejtettem említést tenni, hogy meglepő módon Shan megint vissza fordult az ablak felé és fejét az üvegen pihenteti.

Már rohadtul untam a csendet ezért úgy határoztam saját hatáskörömben, hogy kimegyek. Keresek valami segítséget, valami szállást, vagy egyáltalán csak valamit. Most már elég nehezen bírom a csendet és a ’bezártságot’.

Mielőtt végleg elhagytam volna az autót, gondoltam megkérdem Shannont, nem akar-e jönni velem?! Így pár másodpercen belül az ajtaja előtt termettem és csak ekkor láttam, hogy elaludt.

Most esik le, hogy miért nem akart beszélni vagy válaszolni, ha kérdeztem.

Kínosan felnevettem magamban, mihelyt rájöttem, hogy mekkora idióta vagyok. Aztán útnak indultam.

Shannon szemszöge:

Tudom.. Tudom. Tele vagytok kérdésekkel. Mit keresek Justinnal egy autóban? Miért nem öltem még meg és miért beszélgetünk normálisan? Sőt még hülyéskedünk is. Tudjátok talán kezdem a legelején.

Amikor ugye bekerültem a kórházba az első pár napban Jus egyáltalán nem jött be, de aztán egyik éjszaka váratlanul állított be. Igaz az elején még nehézkesen, de végül elkezdtünk beszélgetni, majd egy idő után teljesen összehaverkodtunk.

Ma ő jött értem a kórházba, hogy végre haza vigyen ebből a retekből. De gondoltam, hogy vele a hazaút sem lesz egyszerű. Ez az egész gyerek nem egyszerű. Ja még egy dolog. Nem, nem felejtettem el azokat amiket Justin „tett” velem, de attól még emberként kell viselkedjek.

Épp az imént csúszott ki a számon, aminek nem kellett volna.

-A kórházba is miattad kerültem-vágtam ingerülten a fejéhez, majd az ablak felé fordultam.

-Mi? Miért?- értetlenkedett Justin, de aztán inkább jobbnak láttam ha nem válaszolok, mert akkor kijön belőlem minden eddig felgyülemlett harag. És arra se neki, se nekem nem volt szükségem.

Aztán Jus megsimogatta a kezemet. Olyan aranyos volt. És kedves.  2 héttel ezelőtt el sem tudtam képzelni, hogy ilyet mondok.. Vagyis azt igen, hogy ilyet mondok de azt hogy róla.. Na azt már nem.

Kis hezitálás után felé fordultam, majd elnézést kértem tőle.  Úgy gondoltam, így majd nem kell elmondanom miért mondtam azt, hanem elfelejtünk mindent.

-Semmi baj Shan. Semmi baj-mondta Justin, majd elhalkult a vége felé.

Én az ablak felé fordultam és lehunytam szemeimet. Csak gondolkodni akartam. Gondolkodni azon, hogy most mi az Isten lesz itt velük a semmi közepén. De ez a gondolkodás úgy sikerült, hogy bealudtam.

Aztán már csak az eső kopogására ébredtem, mely az ablaküveget érte.

-Remek!- gondoltam magamban.- már csak ez hiányzott!

Nincs elég bajunk Justinnal még az ég is ránk szakad. Ekkora a vezetői ülés felé fordultam, hogy közöljem vele, hogy esik az eső. Ha még nem jött volna rá.

De aztán úgy döntöttem, nem fordulok arra, hanem nézem az ablakon egyesével lefutó cseppeket.

Így úgy mondtam neki, hogy nem néztem oda:

-Nézd, Jutsy. Esik az eső. Ezt jól megszívtuk.- majd mondat zárása képpen felnevettem.

Amikor már egy ideje nem válaszolt, ijedten kaptam el tekintetem az ablakból.

Aztán még rémültebb lettem, amikor rájöttem miért nem válaszol..

-A picsába! – kiáltottam fel kissé elfojtott hangon.

Minden horror film így kezdődik. Az erdőben ragadnak, elered az eső, majd hirtelen eltűnik az egyik emberke. Nagyon megijedtem..

Egy horror filmbe kerültem?-kérdeztem halálra rémülve magamtól.

Nem sokkal később eszembe jutott, hogy körül kéne néznem, hátha csak pisil Justin vagy valami. J

De újabb rémült arckifejezéssel vettem tudomásul, hogy az ajtók zárva.

-Ilyen nincs! – vettem egyre szaporábban a levegőt.

Úgy határoztam lehajtom az ülésemet és zenét hallgatok. Hátha közben elalszok és talán rájövök, hogy ez csak egy rossz álom.

~ 1 órával később:

Már félig alszom, mikor valaki kopogtat az ablakon. Teljesen beszartam. Ugye a sötétített üveg miatt nem láttam csak körvonalakat. Az illettő kapucnit viselt és valami volt a kezében.

Nem mertem „ ajtót nyitni”, de az egyre csak verte az üveget.

Végül nem tudom miért félig lehúztam az ablakot, majd a kapucni alatt megpillantottam két óriási szemöldököt, egy cuki orrot és telt ajkakat.

-Justin!-kiáltottam fel!

-Beengedsz édes, mert mindjárt megfagyok?-kérdezte remegve, mire felnevettem és értetlenül néztem rá.

-Hogy engedjelek be? :o

-Ott hagytam középen a kulcsokat, hogyha bármi van ki tudj jönni-nevetett ő is. De ő nem azon, mint én.

-Ahj.-nyögtem fel ingerülten- Nem is láttam-mondtam miközben próbáltam felhajtani az ülésemet, de sehogy sem sikerült.

Egyszer aztán megnyomtam véletlen egy gombot amitől teljesen előre repült az ülés –ennek köszönhetően én is- majd utána vissza a rendes helyére.

Hallottam, ahogy Justin hangosan kinevet, majd fintorogva megnyomtam a zárat feloldó gombot és végre ő is beszállt.

De mihelyst beült teljesen elállt a lélegzetem..

Hát itt a rész, remélem tetszik csajok! Nagyon fantasztikusak vagytok, mert majdnem 1000-rel nőtt a megtekintés a két rész között :) És a 17 kommentet is köszönöm. Puszi♥