Chapter Nighteen

Eddigi életem során, sosem ért hozzám egy ujjal sem. Az igazság az, hogy sosem volt velem elég kemény és talán már félig-meddig én irányítottam őt. A válás anyával teljesen megviselte és ekkor még jobban elgyengült. Itt vettem át teljesen  az irányítást. De most-mint, említettem- életemben először megpofozott.

Annyira meglepett a dolog, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Teljes sokkot kaptam. Itt felfogtam a helyzet komolyságát és szó nélkül kikeltem az ágyból és a szekrényem elé lépkedtem...

Egy szót sem szóltunk egymáshoz apával az úton. Mindkettőnknek elég makacs a természete, ezért tartjuk magunkat ahhoz amit elgondoltunk. Akár kimondjuk, akár nem. Így hiába várjuk, hogy a másik elvárásainknak megfelelően viselkedjen, nem teszi.

A kórházba érve apa mondta, hogy Shannon a 6. emeleten van, ezért ő lifttel megy. Én-mivel klausztrofóbiám van- inkább gyalog szerrel közelítettem meg a kórtermet. Lassan haladtam két okból kifolyólag. Első és elég nyomós indok, hogy nem nagyon érdekel Shannon. Nem szeretem ezt a lányt. Egyszerűen csak egy két lábon járó testet és vágyat látok benne. Talán azért is vagyok vele olyan, amilyen, mert félek. Félek attól, hogy ha kedves lennék hozzá és közel engedném magamhoz a végén csalódnék. Hatalmasat csalódnék. Én eddig egy lányba voltam igazán szerelmes. Érte akármit megtettem volna, szó szerint akármit. Helyette mit kaptam?

Lépten-nyomon, amíg nem voltam fizikailag mellette, megcsalt. Az első alkalommal még megbocsájtottam neki, mert hihetetlenül szerettem. A második alkalommal már szünetet kértem tőle, de végül megint visszatértem hozzá, mert még ezek után is mocskos módon szerettem. Ám, miután már harmadszor is megcsalt nem tudtam neki megbocsájtani. Én akkor teljesen összetörtem és megváltoztam. Sajnos, tudom, hogy nem jó irányban. Bejöttek az életembe a különféle drogok és az alkohol. Ezek által a szerek által, erőssé váltam. Egy álarcot viselek, amit senki előtt nem veszek le. És félek, hogy ha valakit közel engedek magamhoz és kedves leszek vele újra sebezhetővé válok és ő ezt könyörtelenül kifogja használni. Én pedig nem vagyok képes ismét elviselni.

A második ok, pedig az, hogy rohadtul fáradt vagyok.

Lényegtelen. Felértem a megfelelő emeletre és leültem az ajtó elé, az apa mellett elhelyezkedő üres székre. Ismét kínos csend állt közénk, amit egyikünk sem kívánt megtörni.

A várakozás már hosszú perceket emésztett fel, már egy órája is ott lehettünk. Én már régen el voltam veszve a telefonomba.

Nem sokkal később nyílt az ajtó és egy elég formás, fiatal nővérke jött ki rajta.

Léptei egyre közelebb hozták hozzánk, majd apa nem várta meg míg ideér, hanem felállt és oda ment elé.

Egy-két percet beszéltek, majd a nővér eltűnt és apa felém közeledett.

-Induljál befelé!- hangja határozottan és megtagadást nem tűrően csengett.

Így felálltam és követtem. A kórteremben azonban nem várt meglepetés fogadott.

Elnézést, hogy nem tartottam az időpontot, de elment az internetem. A részt ugyan már megírtam tegnap, de sehogy sem tudtam közzé tenni. Amúgy pedig ha ehhez a részhez nem jön össze legalább 15 kommentár akkor megfogok adni egy bizonyos számot, amin felül lesz csak rész! Egy kérdés: legyen a blognak trailer videója?